Tegnap még megvolt. Tudom, mert éjszaka is érte nyúltam. Még reggel is ott találtam, és ezért nagyon hálás vagyok.
De most nincs. Nincs sehol. Vagyis csak messze. Elment az én Medvém. Még hallhatom a hangját, de már messziről, holnap meg még sokkal távolabbról, ha egyáltalán...
Tegnap még együtt töltöttük az egész napot. Sok mindent csináltunk - mindenből az utolsót, egy időre. Utolsó reggeli szöszmötölés és együtt ébredezés, utolsó ebéd együtt, utolsó közös program, utolsó nyúlsétáltatás és -dögönyözés, utolsó esti pezsgőkortyolás, utolsó meghitt beszélgetés... Minden-minden utoljára, mielőtt nyakába kanyarítja a zsákját és megy, hogy fél évig távol legyen.
Pedig tudtam, és számítottam is rá, de eddig csak az eszemmel fogtam fel. Most meg beleszakad a szívem. Bár visszatekerhetném a napokat, hogy legyen még néhány kettőnknek, csakis neki és nekem, együtt. Tegnap reggeltől minden másodpeccel közelebbnek éreztem azt a pillanatot, amikor búcsúképpen összekapaszkodunk és öleljük és szorítjuk egymást.
Reggel csak álltunk összeölelkezve a parkolóban, és nagyon-nagyon nehéz volt elengedni, tudva, hogy fél évig nem lesz rá alkalmam. Bent a melóban is olyan súly volt a mellkasomban, és persze folyamatos gombóc a torkomban. Mert tudtam, hogy itthon este már nem vár senki (jó, Misi megvan, de ő nem ugyanaz...)
Máskor is volt, hogy elment egy hétre, néha még jó is volt egy kis szusszanás, rendet raktam, olvasgattam, tettem-vettem, és közben folyamatosan tudtam, hogy este beszélünk telefonon és péntektől újra együtt leszünk. Most meg nincs miért hazajönni. Üres a lakás nélküle, mégis mindenhol ott van, a reggeli teásbögréjében az asztalon, a fregolin száradó pizsijében, a feje nyoma még ott a párnán, és az illata is ott lóg a sáljával együtt a fogason. De már nyugodtan benne hagyhatom a zárban a kulcsot, mert nem nem nyitja az ajtót hazaérve, és én nem szaladhatok elé. Csak ülök és potyog a könnyem és nem tudok semmit tenni ellene...
