Néha csak azt, hogy legyen. De azt hiszem, ez mindenkinél, minden egyes élethelyzetben más. És egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte mindig valami olyat várunk, amit éppen aktuálisan nem kapunk meg.
Nekem az első nagy fellángolásom 18 évesen jött. Nyári bulis időszakban, a srác nagyon ott volt, én meg nagyon beleéltem magam, hogy akkor majd mi együtt. A nyár elmúlt, de a sráccal egy futó kalandnál nem jutottunk többre. Viszont én ennek ellenére is rajongtam, és egész télen át őrizgettem magamban a lángot, hogy majd ha jövő nyáron újra találkozunk, na majd akkor biztosan! És elmúlt a következő nyár, a srácot nem is láttam, és aztán még elmúlt 8 év. Már megélt tapasztalatokkal, néhány kapcsolattal, elmúlt érzelmekkel a hátunk mögött újra egymás mellé sodort a sors... és ezúttal összejött, ami kamaszként nem. Vagyis összejöttünk. Találkozgattunk, bulizgattunk, aztán randik lettek belőle, aztán... Aztán én nem kértem a dologból. Felnőttebb fejjel már nem erre, nem rá vágytam. És a beteljesült vágy így maradt mégis beteljesületlen.
Járatam aztán több évig egy nyugodt, higgadt fiúval, aki megállapodni szeretett volna, családra vágyott, gyerekre. Tőlem. De én még nem tartottam ott. Ő jó néhány évvel idősebb volt nálam, én meg évekkel voltam "lemaradva". Úgy éreztem, még nem éltem eleget, még van mit kipróbálnom, behoznom. És vágytam az "igazi szerelemre". Fellángolás vagy szeretet addig is jutott, de olyan igazi, olyan le nem írható, meg nem fogható, el nem magyarázható még nem jutott nekem, és nagyon hittem, hogy valahol rám is vár.
24 éves voltam, amikor megtalált. Hetekig, sőt hónapokig a fellegekben jártam, az egész világ csodásnak tűnt, és az a srác a legcsodálatosabbnak benne. Végre ráleltem, pontosan arra, amire vágytam! Minden együtt töltött perc gyönyörű volt - mert annak akartam látni. Mint ahogy - utólag kiderült - ő is csak attól volt csodás, hogy annak akartam látni. A rózsaszín felhők oszladozásával ugyanis rájöttem, lassan, de fájdalmasan, hogy mindazok a szépséges tulajdonságok, amelyeket benne látni véltem, csak a saját fantáziám szüleményei. Összetört az álomból épített légvár, és én ott álltam idegbajosan, fájó szívvel, 12 kiló mínusszal, és bár láttam, hogy semmi értelme, bár tudtam az eszemmel, hogy mindaz, amit átéltem, hamis, mégsem voltam képes elszakadni tőle. Küzdöttem érte, értünk, azért, hogy olyanná formáljam őt, amilyennek egy évig hittem. Aztán vége lett. Kiheverni pontosan annyi ideig tartott, mint maga a kapcsolat. Mintha meg kellett volna tanulnom újra mindent, ami korábban ment magamtól: lélegezni, örülni, hinni, remélni. Nélküle üresnek és fölöslegesnek tűnt az egész küzdelem. Sokat kérdezgettem akkoriban magamtól: minek is fölállni a padlóról, hisz ott egész kényelmesen el lehet dagonyázni, és onnan lejjebb már úgysincs.
Aztán persze apránként mégiscsak föltápászkodtam. És volt "szerencsém" a férfi-nő kapcsolatok egész szép repertoárjához. Bulibanösszejövőstől az ismerősök által összehozósig, voltak hosszabbak és egész röpkék is, akadtak 10-nél is többel idősebbek, meg előfordultak fiatalabbak is. És persze közben voltam eleget egyedül. Volt időm gondolkozni, aláhúzni, összeadni, tanulságokat, következtetéseket levonni. És volt időm készülni arra is, mi van akkor, ha egyedül maradok. Átgondoltam, mi az, amiből - ha egyáltalán lesz még valaha párom - nem szeretnék engedni. Hogy milyen elvárásaim vannak vele kapcsolatban. És azt is számbavettem, nekem hogyan kéne hozzáállni, mi az, amin nekem kell változtatni. Szerelemre már nem vágytam - "soha nem mondd, hogy soha", de azért inkább kösz, de azt még egyszer nem. Békét szerettem volna. Szeretetet, megbecsülést. És azt, hogy mindketten önmagunkat adhassuk. Ne legyen színház se szóban, se tettben, se külsőségekben. Ne kelljen reggel csipás szemmel attól rettegni, mit szól, hogy nem úgy nézek ki az ágyból kikelve, mint a Hollywood-i filmek sztárjai, akiken még egy hónap kóma után is friss a smink. Ne féljek elmondani mellette a véleményemet, a gondolataimat. Legyen megértő és tudjak megértő lenni vele, szeretve benne a férfit, és hagyva, hogy ő szeresse bennem a nőt.
És így lett nekem a Medvém. Pont addigra, mire benőtt a fejem lágya, épp, mire tisztába kerültem azzal, mit várok és mit adhatok. Nem szerelem. De minden egyéb, amitől boldog mosoly van az arcomon, ha rá gondolok. Minden, ami miatt érdemes este haza menni. Szerethető, becsülhető. És élhető a kapcsolatunk. Túlzó elvárások és kicsinyes játszmázások nélkül. Sok-sok hasonlósággal, és pont annyi különbözőséggel, amennyi ahhoz kell, hogy azért ne legyen unalmas. Bár talán mások számára az lenne a nyugodt kiegyensúlyozottságával. Nekem pont annyi, amennyi kell. Egyszerre barátom, társam, kedvesem, Medvém.
Jaj, Medvém, gyere már haza!
