Tegnap beduzzogtam Medvére. Egész nap hiába vártam a hívását.

Általában két naponta tudunk beszélni, a kinti irodából tud csörögni, mert az itthoni mobilt ingyenesen hívja. Igaz, vannak elegen kinn, és mindenki szeretne a családjával kommunikálni, szóval néha csak késő este kerül rá sor, de azért normális kontaktban vagyunk.

Pénteken meló után átmentem anyujához, előtte küldtem Medvémnek egy sms-t. Mert van nála kinn egy helyi mobil, hogy legalább üzenni lehessen, ha valami sos van. Szóval pénteken, mielőtt elindultam a melóból, küldtem üzit, hogy négy körül anyujánál leszek, így aztán vele is tudott beszélni. És akkor azt mondta, hogy hív szombaton, kora délután, hogy kicsit nyugisabban tudjunk dumcsizni.

Szombaton én még bementem a melóba - van megint dögivel - és vártam, hogy csörögjön. Fél 3-kor hazahúztam, tettem-vettem, de hiába bűvöltem közben a mobilt, semmi. Már fél 6 volt, az meg náluk odakinn este 9, de még mindig semmi. Fél 9-kor (ott éjfél) már a guta ütögetett. Tudom, hülye vagyok, de ilyenkor iszonyú düh bír kitörni rajtam. Hogy én itthon csak várok, mert őmedvesége kitalálta, hogy ő most akkor kambodzsázik fél évet. Még csak egy hónap telt el, de gyűlölöm a várakozást. Várni, hogy írjon, várni hogy hívjon, várni, hogy megtudjam, mikor jöhet haza 2 hét szabira. Közben belefulladok a saját melómba, és közben adjusztálom anyuját, befizetem a csekkjeit, és csak várok és várok. Ő meg nem hív. Még csak egy sms-t se küld a helyi mobilról, hogy bocs, ma nem megy. Úgyhogy dühöngök.

Dühömben küldtem fél 9-kor egy sms-t, hogy hát akkor köszi a hívást, jó éjt, jó hétvégét. Azzal kikapcsoltam a mobilt. Mert ilyenkor dafkés vagyok. És rohadt morcos. És főleg: ha nincs bekapcsolva a mobil, akkor legalább nem várom a hívását.

Utálom ezt az érzést, a tehetetlen dühöt az egész szitu miatt. Most csak azt érzem, hogy akaratom ellenére bele vagyok kényszerítve egy olyan helyzetbe, ami ellen semmit sem tehetek. Elfogadtam az ő döntését, hogy kimegy, mert el kellett fogadnom. És ezzel együtt el kellett fogadnom a fél év folyamatos várakozást is, meg sok egyebet, amit addig, míg kinn van, nekem kell megoldanom egyedül, és sokszor - helyette. És semmi kedvem az egészhez.

22 éves korom óta élek egyedül, külön anyámtól, és a magam elképzelései szerint. Ha valamit nagyon nem akartam, hát nem csináltam. Ha valamivel nem értettem egyet, hát nem vettem részt benne. Ha egy helyzet kényelmetlen, kellemetlen, fájó és rossz volt a számomra, akkor kerestem valami megoldást, vagy igyekeztem magam mögött hagyni. Most meg itt egy helyzet, amivel se nem értettem egyet, se nem akartam, és mégis iszom a levét, tehetetlenül, mert nem tudok megoldást, és nem tudom magam mögött hagyni. És dühöngök. És akkor még a telefont is hiába várom.

Asszem, ma én is veszek egy üveg bort, á lá Szingli :-/