Időnként teljesen átmegyek állatba. Többszörös metamorfózis, és attól is függ, ki mit hoz ki belőlem. (Mindenesetre nem tagadhatom, hogy bennem van, ha egyszer van, aki ki tudja hozni.) Általában Nyuszi, a páromnak. De most inkább a kiselefántról szólnék.

Kiselefánt a porcelánboltban. Vannak napok, amikor minden kiesik a kezemből. De lehetőleg még előtte össze is törik. Nem sűrűn jön rám, de amikor igen, tehetetlen vagyok.  Olyan napokon egyszerűen jobb lenne, ha fel sem keltem volna, de addigra késő, már kő kövön nem maradt. Családi vonás. Az apu volt ilyen. Egyébként is kicsit szészórt volt, és a technikai dolgokhoz abszolút semmi érzéke. Családi sztori nálunk az elbambultsága, jóanyám mindig egy ominózus karácsonyt emleget. Tudni kell hozzá, hogy régen még szép számmal jött az ünnepen a rokonság, anyám rendesen meg is adta a módját, isteni kaják, extra teríték. Ezt az ünnepi terítéket hétköznapokon a nappaliban lévő tálaló/bárszekrényben raktározta. Azon a karácsonyon is ezzel terített. Kaja után, míg apu szóval tartotta az egybegyűlteket, anyu elmosogatott, majd bekiáltott a konyhából apunak, hogy jön a tányérokkal megpakoltan, nyissa már ki atyám az ajtót. Mindenki értette, hogy a tálaló szekrény ajtaját, csak apu leledzett akkor is más bolygón. Angyali arccal fölállt, hosszú lépteivel átvágott a nappalin, át a kisebb hálószobán, és gálánsan kinyitotta... az erkélyajtót.

Na ez vagyok én is kiselefánt napjaimon, csak még az elbódultságomat tetézve török és zúzok is. Jóanyám hosszú éveken át kísérte figyelemmel és nem mulasztotta el egyszer sem, hogy megjegyezze: "ugyanolyan Fuxli vagy mint az apád" (a Fuxli itt a vezetéknév helyett). 14 éves korom óta az "ugyanolyan..." kezdetű mondatába tapintható undor vegyül. 14 voltam, amikor elváltak. Azóta neki a Fuxli (mármint az apuFuxli) csak patkány. Az a tetves szemét. És én ugyanolyan vagyok... Hallgattam úgy 10 évig tőle. (Több minden mással együtt, de azt egyelőre nem részletezem. Talán majd egy későbbi bejegyzésben, ami már az anyuval való helyzetemről/jogállásomról/kapcsolatomról szól.)

Aztán - úgy félúton a huszas és harmincas éveim között - egy alkalommal a telken megint rám jött a kiselefántkodás. Addig egész jókat derültünk a csetlés-botlásomon, amíg női ősöm rá nem zendített a kedvenc mondtára: ugyanolyan Fuxli vagy, mint az apád.

Belőlem meg kitört. Az állat. Már nem a kiselefánt, és főként nem egy nyuszi. Az agyfasz kegyelmi, lilaködös állapotában közöltem vele, hogy arról nem én tehetek, nem én tettem szét egy Fuxlinak a lábam.

Anyám nem szólalt meg. Nem bírt, gondolom. De az a mondat soha többé nem csúszott ki a száján.

(Valahol szégyellem. De tudomásul veszem, hogy bennem van: az állat. És ha provokálják, annak ilyen következményei lehetnek.)