Tudni kell hozzá, hogy anyuval nem felhőtlen a (v)iszonyunk. Mondhatni, két dudás egy csárdában - sajnos. Évek óta ott tartunk már, hogy két napnál többet nem bírunk ki egymás társaságában. Pedig sok mindent átéltünk ám együtt. Válást, a depresszióját, öngyit, kórházat. Túl jól ismerem. Nem véletlen, hogy 22 évesen elmenekültem otthonról. Szűk lett kettőnknek a háromszobás lakás.
Azóta főként a telken találkozunk, tavasztól őszig szinte minden hétvégén. Legalábbis amíg egyedül (vagy ilyen-olyan nem komoly kapcsolatokban) voltam, addig mindig lementem. Aztán lett nekem a Medvém, és azóta egyszerűen nyugalmasabb vele. Persze lejárunk még a telekre, anyu szereti is a páromat - de mintha azt nem tudná megemészteni, hogy nekem most jó. Mert neki nem. Ő egyedül van az apuval való válása óta, nem is akart másik férfit maga mellé, amit valahol megértek, másrészt viszont örülnék, ha lekötné valaki az energiáit, és kontrollálná néha. Mert így nem múlik el nyár anélkül, hogy összevesznénk. Ami átlag 2 hónapig tart. Ő megsértődik valamin, nem mondja, csak érezteti. És elvárná, hogy bocsánatot kérjek - nemtudommiért. Mint gyerekkoromban. Gyerekként feltétel nélkül tiszteltem a szüleimet, és elhittem, hogy nekik mindig igazuk van. Azóta jó sok minden változott. Anyu a saját szemszögéből nézi, értelmezi a dolgokat, és persze csakis az a jó, ahogy ő látja. És ha nekem - vagy bárkinek - más a véleménye, akkor jön a lelki terror.
Idén is túlestünk már egy ilyenen. Nyáron összezörrenés, aztán 2 hónap szünet. Már nem hívom fel, hogy megbeszéljem vele. Ha megkérdezném, mi baj, az lenne a válasz: tudod te azt nagyon jól. Ha azt mondanám, anyu, ne haragudj, azt felelné hűvös hangon, kimérten: nem haragszom. És persze haragudna és ugyanúgy fél szavakkal kommunikálna továbbra is. Nem tud már újat mutatni, ismerem a reakcióit, így ha összekülönbözünk, magára hagyom. Fortyogjon, vagy nyugodjon le, én úgysem tudok semmit tenni, szavakkal nem lehet hatni rá.
Aztán valahogy lecsengett a nem-szólunk-egymáshoz két hónap. Szülinapja volt szeptemberben, hát átmentünk köszönteni a Medvémmel. Köztünk anyuval kissé távolságtartó volt a viszony, de azért kommunikáltunk. Lassan helyreállt a béke, de már azzal is tisztában vagyok, hogy ez is csak időleges. Mindig kész vagyok rá, hogy előbb-utóbb megint robban egy gránát.
Most éppen meghívott vasárnap ebédre. Már egy hete érdeklődik, tudunk-e menni, de ugye ez nálunk mostanság bizonytalan, hét elején még úgy volt, hogy Medvém hétvégére sem jöhet haza a felkészítőről. Szerdára aztán elintézte, hogy itthon lehessen, és én megírtam anyunak, hogy megyünk vasárnap. Ő kérte így, mert akkor szombaton levest főz, vasárnap délelőtt elkészíti a kacsát, és 1-re legyünk ott. Tegnap aztán írt egy e-mailt. Hogy hát ha úgy gondolnánk esetleg, akkor akár már szombaton is mehetünk, mert rájött, hogy úgyis felébred mindig hajnalban, tehát meg tudja főzni a levest is plusz kész lesz a kacsa is szombaton 1-re. Namost. Mindez a következőképpen értelmezendő: neki jobb lenne, ha inkább szombaton mennénk. Tudom. Ismerem. De ha nem ezt írja, miért kéne "értenem"? Így hát finoman leszereltem: eddig azt beszéltük meg, hogy vasárnap megyünk át, mi már így terveztünk, ha nem gond, maradjuk az eredeti verziónál. És ő: jajhát ő az állandó jótakarásával, csak miattunk, és ígéri, hogy többet nem fog zavarni. Na? Holnap mindenesetre átmegyünk, Medvém és én. Hogy az ebéd milyen lesz, tudom: isteni! Hogy a hangulat milyen lesz? ... Biztos ami biztos, viszek magammal poroltót. :)
