Tegnap beduzzogtam Medvére. Egész nap hiába vártam a hívását.

Általában két naponta tudunk beszélni, a kinti irodából tud csörögni, mert az itthoni mobilt ingyenesen hívja. Igaz, vannak elegen kinn, és mindenki szeretne a családjával kommunikálni, szóval néha csak késő este kerül rá sor, de azért normális kontaktban vagyunk.

Pénteken meló után átmentem anyujához, előtte küldtem Medvémnek egy sms-t. Mert van nála kinn egy helyi mobil, hogy legalább üzenni lehessen, ha valami sos van. Szóval pénteken, mielőtt elindultam a melóból, küldtem üzit, hogy négy körül anyujánál leszek, így aztán vele is tudott beszélni. És akkor azt mondta, hogy hív szombaton, kora délután, hogy kicsit nyugisabban tudjunk dumcsizni.

Szombaton én még bementem a melóba - van megint dögivel - és vártam, hogy csörögjön. Fél 3-kor hazahúztam, tettem-vettem, de hiába bűvöltem közben a mobilt, semmi. Már fél 6 volt, az meg náluk odakinn este 9, de még mindig semmi. Fél 9-kor (ott éjfél) már a guta ütögetett. Tudom, hülye vagyok, de ilyenkor iszonyú düh bír kitörni rajtam. Hogy én itthon csak várok, mert őmedvesége kitalálta, hogy ő most akkor kambodzsázik fél évet. Még csak egy hónap telt el, de gyűlölöm a várakozást. Várni, hogy írjon, várni hogy hívjon, várni, hogy megtudjam, mikor jöhet haza 2 hét szabira. Közben belefulladok a saját melómba, és közben adjusztálom anyuját, befizetem a csekkjeit, és csak várok és várok. Ő meg nem hív. Még csak egy sms-t se küld a helyi mobilról, hogy bocs, ma nem megy. Úgyhogy dühöngök.

Dühömben küldtem fél 9-kor egy sms-t, hogy hát akkor köszi a hívást, jó éjt, jó hétvégét. Azzal kikapcsoltam a mobilt. Mert ilyenkor dafkés vagyok. És rohadt morcos. És főleg: ha nincs bekapcsolva a mobil, akkor legalább nem várom a hívását.

Utálom ezt az érzést, a tehetetlen dühöt az egész szitu miatt. Most csak azt érzem, hogy akaratom ellenére bele vagyok kényszerítve egy olyan helyzetbe, ami ellen semmit sem tehetek. Elfogadtam az ő döntését, hogy kimegy, mert el kellett fogadnom. És ezzel együtt el kellett fogadnom a fél év folyamatos várakozást is, meg sok egyebet, amit addig, míg kinn van, nekem kell megoldanom egyedül, és sokszor - helyette. És semmi kedvem az egészhez.

22 éves korom óta élek egyedül, külön anyámtól, és a magam elképzelései szerint. Ha valamit nagyon nem akartam, hát nem csináltam. Ha valamivel nem értettem egyet, hát nem vettem részt benne. Ha egy helyzet kényelmetlen, kellemetlen, fájó és rossz volt a számomra, akkor kerestem valami megoldást, vagy igyekeztem magam mögött hagyni. Most meg itt egy helyzet, amivel se nem értettem egyet, se nem akartam, és mégis iszom a levét, tehetetlenül, mert nem tudok megoldást, és nem tudom magam mögött hagyni. És dühöngök. És akkor még a telefont is hiába várom.

Asszem, ma én is veszek egy üveg bort, á lá Szingli :-/

Szerző: Mary_N  2010.03.28. 10:49 17 komment

Mert mi Medvémmel azok vagyunk, az tuti. De nemcsak mi, unokatesómék is hibbantak, már évek óta. Ők a bárányokat preferálják. Van nekik dögivel egy rakat plüss, mindegyiknek saját neve van, és persze saját(os) személyisége. Van például egy fekete bárányuk, aki rendkívül okos, ez abból is látható, hogy szemüveget visel. És mindenre tudja a választ, filozófiai eszmefuttatásait halandó ésszel fel sem lehet érni. Aztán ott van Bella bárány, aki igyekszik kitúrni unokatesóm élete párját a családi fészekből, és csakis magának kisajátítani unokatesómat, aki számára a legjobb pasi kerek e bárányworldben. Van még pl. Sálas bárány, aki többnyire sztoikus nyugalommal tűri, ha egy hátizsákban kell utaznia a vonaton, azonban más esetekben kifejezetten antiszociális hajlamokról tesz tanúbizonyságot.

Nekünk mosómedvénk van, aki Brunci (Brúnó, Bruncogi) névre hallgat. Ő a mi "gyerekünk". Természetesen ő is sok mindenhez ért, jól tud angolul és németül, valamint kiválóan énekli az AC/DC-től a Thunderstruck-ot. Csak hogy az alapokat említsem. Esténként persze velünk (most épp csak velem) van az ágyban, és általában egy darabig nem hagyja az "apját" elaludni. Különböző fontos és igen logikus kérdéseket tesz fel, majd szeretete jeléül apja orrába fúrja az orrát.

Csodás jelenet, amikor a telken unokatesómék bárányai és Bruncogi összejönnek, és amúgy plüss módra eszméket cserélnek az élet nagy kérdéseiről. Ezt nem mellesleg egy kb 25 perces kisvideó is tanúsítja. És még csak be sem voltunk rúgva...

Ja, hogy hülyék vagyunk? Ezt többször említettem már. :-)

 

 

 

 

 

 

Szerző: Mary_N  2010.03.16. 21:43 3 komment

Tiszta hibernálódás van, mióta Medve kiment. Ehhez aztán a szépséges időjárás is hozzájárul. Csak a meló, a túlóra. Este itthon meg a kismedve, vagyis a nyuszi. Bár rá is alig marad idő, csak nyomom benn az ipart. Hétvégén is ott dekkoltam, "növeltem a feldolgozottságot".

Ma aztán kirúgtam a hámból. Amúgy csajosan. Mert mit csinál egy - magamfajta - hibbant nő, ha hiányzik a párja és már a melóba temetkezés is sok? Hát megnéz egy romantikus filmet, jó pasikkal :-) Amolyan hol nevetek, hol meg sírok film, kockás pléd alól, sóhajok közepette. A sztori hollywood-i, a pasik közül meg lehet válogatni, nekem persze megvan a saját kedvencem... És Nektek?

 

 

 

 

 

 

 

 

 Kicsit bővebben róluk:

www.youtube.com/watch

www.youtube.com/watch

Medvémnek pedig innen is üzenem 

P.S. I love you

 

 

 

Szerző: Mary_N  2010.03.15. 19:49 9 komment

Hivatalosan is megerősítést nyert felülről, hogy költözünk. Mármint cégesen. Eléggé sikerült már csökkenteni a létszámot ahhoz, hogy el lehessen adni egy rakás, a cég tulajdonában lévő ingatlant, és összecuccolni minden különálló egységnek. Lesz egy új, jó nagy ronda irodaház - úgy júniustól -, ahol mindeki (aki megmaradt) elfér.

De hogy ezt miért csak mostanság kellett közölni? Hetek óta erről sutyorgott mindenki. Mindig mindent megtudunk hamarabb. Mindig minden kiszivárog előbb. Nem hiszem, hogy ez olyan meglepő lenne, a nagyok mégsem vesznek róla tudomást. Sőt, legtöbb esetben még tagadnak is, hatalmas szemeket meresztve, hogy jaj hát miért gondoljátok?!...

Annyira gusztustalan színjáték az egész. Bármekkora cég is vagyunk - voltunk -, azért a hírek, pletykák két nap alatt mindig is körbeértek, Békéscsabáról fel Pestre, és tovább Pécsig. Minek hülyének nézni a kollégákat? Kollégák... Nem is annak kezelnek. Négyéves gyereknek tartanak, akinek beadod, hogy ha nem vagy jó, nem jön a Mikulás bácsi.

Annyira persze nem tartanak hülyének, hogy a melót ránk bízzák... :) Azt kapjuk dögivel, nemrég be is hívott minket - úgy csapatostul - a kisseprű, hogy na akkor szedjük már össze magunkat. (Asszem említettem, hogy tavaly június óta mindig az a szlogen, hogy húzzunk bele és nyomjuk meg a feldolgozást.) Na most már aztán kapjuk már össze magunkat. Eddig ugye bejártunk körmöt reszelgetni...

Szóval: azt már jó régóta megtanították nekem, hogy aki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja, és aki nem tudja tanítani, az igazgatja. Ezen tehát már-már nem is akadok fenn. De hogy mellette az infóhiánnyal vagy a félinfókkal, és dezinfókkal hülyére is veszik az emert, na azt nem bírom benyelni.

És már megint elindult a sutyorgás, hogy van egy kisebb egység, akikre április 1-től nincs szükség. Persze a nagyvezírük kiment látogatóba és "megnyugtatta" őket. Nem az első eset, hogy nyugtató injekciót kap, akit aztán ki fognak végezni. Hát... kíváncsi leszek.

 

Meg arra is, hogy ahol én melózom, az az egység meddig marad meg. Igazából néha már nem is bánnám, ha ránk kerülne a sor. Oké, sok kollégám megszívná, és őket sajnálnám is. Nekem valahol megkönnyebbülés lenne. Hogy akkor miért nem lépek magamtól? Mert megszoktam. Mert a közösség hiányozna. Mert mégiscsak jó lenne még innen gyesre menni. Vagy mert szakmailag alapvetően érdekes lenne, amit csinálok. Vagy mert nem vagyok normális. Lehet választani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Mary_N  2010.02.22. 20:46 11 komment

Tegnap még megvolt. Tudom, mert éjszaka is érte nyúltam. Még reggel is ott találtam, és ezért nagyon hálás vagyok.

De most nincs. Nincs sehol. Vagyis csak messze. Elment az én Medvém. Még hallhatom a hangját, de már messziről, holnap meg még sokkal távolabbról, ha egyáltalán...

Tegnap még együtt töltöttük az egész napot. Sok mindent csináltunk - mindenből az utolsót, egy időre. Utolsó reggeli szöszmötölés és együtt ébredezés, utolsó ebéd együtt, utolsó közös program, utolsó nyúlsétáltatás és -dögönyözés, utolsó esti pezsgőkortyolás, utolsó meghitt beszélgetés... Minden-minden utoljára, mielőtt nyakába kanyarítja a zsákját és megy, hogy fél évig távol legyen.

Pedig tudtam, és számítottam is rá, de eddig csak az eszemmel fogtam fel. Most meg beleszakad a szívem. Bár visszatekerhetném a napokat, hogy legyen még néhány kettőnknek, csakis neki és nekem, együtt. Tegnap reggeltől minden másodpeccel közelebbnek éreztem azt a pillanatot, amikor búcsúképpen összekapaszkodunk és öleljük és szorítjuk egymást.

Reggel csak álltunk összeölelkezve a parkolóban, és nagyon-nagyon nehéz volt elengedni, tudva, hogy fél évig nem lesz rá alkalmam. Bent a melóban is olyan súly volt a mellkasomban, és persze folyamatos gombóc a torkomban. Mert tudtam, hogy itthon este már nem vár senki (jó, Misi megvan, de ő nem ugyanaz...)

Máskor is volt, hogy elment egy hétre, néha még jó is volt egy kis szusszanás, rendet raktam, olvasgattam, tettem-vettem, és közben folyamatosan tudtam, hogy este beszélünk telefonon és péntektől újra együtt leszünk. Most meg nincs miért hazajönni. Üres a lakás nélküle, mégis mindenhol ott van, a reggeli teásbögréjében az asztalon, a fregolin száradó pizsijében, a feje nyoma még ott a párnán, és az illata is ott lóg a sáljával együtt a fogason. De már nyugodtan benne hagyhatom a zárban a kulcsot, mert nem nem nyitja az ajtót hazaérve, és én nem szaladhatok elé. Csak ülök és potyog a könnyem és nem tudok semmit tenni ellene...

Szerző: Mary_N  2010.02.17. 18:46 12 komment

 

Tényleg olyan, mint egy piramisjáték (ahogy Szingli mondta), vagy mint egy kör-e-mail :-) Díva dobta nekem a labdát, akivel jó volt fecskézni, és akinek írásait is oly szívesen olvasom http://divanaiva.blog.hu/. Ezúton is köszönöm Neked!!

 

A díj átvételének és továbbadásának szabályai a következők:


1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki nekem küldte
2. A logót ki kell tennem a blogomba
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam
4. Írni kell magamról hét dolgot
5. Tovább kell adnom hét másik bloggernek
6. Be kell linkelnem őket is (hű, mennyi műszaki tudás kell ide, aminek én híján vagyok…)
7. Kommentelnem kell náluk, értesítve őket a díjról

Nos akkor sorban a további lépések:

Magamról: Mérleg, Lambrusco, Balaton, önző, ironikus, rendszerető, szőlő volt a jelem az oviban :-)

És akkor akiknek a plecsni goes to:

 
 
 
 
 
 
Vagyok aki vagyok http://kovetkezo40.blog.hu/
 
(Akinél már járt, az így járt :-))
 
 
 
Szerző: Mary_N  2010.02.17. 18:07 Szólj hozzá!

Amíg nem volt netem történt ez meg az. Ezzel kapcsolatban el kell árulnom, hogy megszaporodtam. (Nálunk, nyulaknál ez már csak így megy.)

Január végén otthon maradtam egy hetet krónikus „dáthából” kifolyólag. Pár nap után azért kezdtem jobban lenni, csak épp fájt a levegővétel. Aki panelban lakik, ismerheti. Annyira száraz a levegő, hogy az orrfújástól megviselt szaglószerv feladja. Hiába a párologtató a fűtőtesten, az nem elég. Na akkor kitaláltuk Medvével, hogy veszünk hidegpárologtatót. El is húztunk, meg is vettük, és azután jött Medve végzetes kérdése: nem nézünk be az állatkereskedésbe?
Benéztünk. Pár óra múlva pár ezer minusszal és az alábbi szőrmókkal tértünk haza (meg ketreccel, etető tálkával, itató bigyóval, nyúlkajával, forgáccsal, fogkoptatóval...)

Így aztán most majd ketten várjuk haza Medvét. Ja, őt Misinek hívják (nem Medvét). Egyébként egyelőre nem tudni, fiú-e vagy lány (még mindig nem Medvéről van szó). Szóval Misi majd vigyáz rám, míg Medve odavan. És majd együtt netezünk :-)


 

Szerző: Mary_N  2010.02.14. 10:04 7 komment

Februárban bekerültem a Péterfybe egy laza kis trombózissal. Hogy ezt hogy szedtem össze így friss harmincasként, az anno, a történések elején maximális döbbenettel töltött el, azóta aztán kiderült egy s más a genetikai örökségemről.

De kezdem az elején. Először is úgy volt, hogy februárban részt veszek életem első síelésén párommal, akinek családi és baráti hagyományai között előkelő helyet foglal el e nemes sportág, ami neki kikapcsolódás, nekem meg maga a borzalom, lévén hogy utálom a telet és a hideget. Persze az ő kedvéért még ezt is hajlandó lettem volna kipróbálni. Így aztán beszereztünk apránként egy csomó szükséges felszerelést, dzsekit, thermo pulcsit, csizmát az outletből, egyebeket Medvém bratyójáéktól. Aztán már az utolsó, síelés előtti heteket töltöttem a melóban, amikor elkezdett fájni a vádlim. Fájt egy ponton, ami kisugárzott egy szélesebb körbe, bicegősre vettem a figurát, és az embör esténként masszírozta, krémezte a lábamat. De nem múlt, bármit is kezdtem vele. Hétvégére már ráállni se bírtam. Hétfőn aztán telefon a melóba, hogy nem megyek be, majd másik telefon az üzemorvosomnak, aki mindent elintéz. Most például egy doppler ultrahangra küldött, ami aztán kimondta az ítéletet: mélyvénás trombózis. Telefonon tudattam a diagnózist az üzemdokival, aki erre belesikított a mobilomba, hogy irány a kórház. Na akkor megrettentem. Kórházba? Én? Otthon se bírok normálisan aludni, idegen helyen meg pláne... És akkor még a tusolásról, egyéb szükségletekről ne is beszéljek. Könyörgőre fogtam a dolgot, hogy bármit megteszek, fekszem mozdulatlanul, polcolom a lábam, leszokom a dokányzásról, csak kórházba ne. Erre a doki megfenyegetett tüdőembóliával és agyi vérröggel meg mindenféle egyéb horrorral, majd közölte, hogy ha nem jelentkezem két órán belül a kórházban, mentővel vitet be.

Medvém tehát hazafuvarozott, összepakoltam, aztán irány a Péterfy Sándor utca. Ott először ácsorogtunk egy darabig a folyosón, mire valahonnan előkerült egy fiatal, dokinak kinéző egyén, és bizalmatlanul tudakolta, hogy mit akarunk mi ott, fitten és fiatalon, ahol mások vegetálni szoktak. Orra alá dugtam a doppler fotót meg az ambuláns diagnózisomat. Na erre lett nagy kapkodás, hogy hülye vagyok én? Mit ácsorgok ott, üljek már le de izibe, és különben is, nővérke, hol egy szabad ágy? A gasztroenterológián lett.

Aki ezt nem ismerné, annak csendesen megsúgom, hogy ide zsuppolják a gyomor- és bélrendszeri, meg emésztési zűrökkel nyűglődőket. Szép rusnya, négyágyas  kórterem volt, ahova ötödikként, utólag lett betolva egy ágy, méghozzá úgy, hogy a másik négy ágy lábánál, keresztben állították fel. Na ezt kaptam én, lévén, hogy a négy ágy mindegyikén gubbasztott már egy-egy idősebb hölgy. Persze mivel frissen jöttem, és úgyis pont a lábuknál kaptam helyet, hát mind engem bámultak, mint valami egészségügyi multiplex cinema plázában.

Behurcolkodtam Medvém segítségével, miközben a fiatal doki az ajtóban tobzódott, hogy feküggyekmánle-derögtön. Csak akkor húzódott odébb a keretből diszkréten, mikor kapcsolt, hogy öltöznék épp átfele. Hát így költöztem be pár nappal a sítúra előtt a kórházba.

Mikor az öltözéssel, elhelyezkedéssel megvoltam, még szorongattuk egymás kezét egy darabig Medvémmel, aztán ő is elpályázott, mert azt semmiképp se lehetett, hogy benn aludjon velem. Na de nem sokáig maradtam magamban - hiába igyekeztem elmélyülten tanulmányozni a csempét, a szobalakó mámik nem hagytak magamra. Nemsokára oda is "perdült" mellém az egyik, szolidan rotyogva. Megállt az ágyam mellett érdeklődni, én meg lassan ráeszméltem a rotyogás (szagos) forrására is. Anyám, hát hogy kérsz meg egy kórház gasztrós osztályán egy öreganyót, hogy ne f..ngjon az ágyad mellett...?..

Szerencsére jött az ápolónő a szurival, amiben nekem vérhigító volt.

Estére aztán jött az igazi tortúra, négyből három horkolt, a negyedik, akit elvileg másnap reggel hazaengednek, pakolászott. Zörgő zacskókat zizegtetett, nyekergő nylonokat nyúzott, csoszogott és sóhajtozott, hogy mikor lesz már reggel. Kétszer próbáltam neki szólni, hogy cssss, de tök süket volt - a mázlista. Én meg egyre idegesebb lettem, és még csak rá se gyújthattam.

Másnap reggel aztán, ahogy az első kinti hangok beszűrődtek, kiosontam a folyosóra a kávéautomatához, és közben kiskubiztam, hogy a folyosó végén kijárat van a tetőre, amit a bagósok igénybe is vesznek. Csatlakoztam.

Később következett az orvosi vizit, nagy, tudományos képpel beállított néhány fehér köpenyes tag, de a tegnapi fiatal doki nem volt közöttük. A főtudományos, aki az osztályvezető fődoki volt, bennfentes képpel végigjárta a négy idős gráciát, morcos képpel eldiskurált velük az állapotukról, kérdéseket tett fel az eltelt éjszakával és a székletükkel kapcsolatban. A pakolósról okosan megállapította, hogy a néni ma hazamehet. Kifelé menet furcsa tekintetet vetett rám, és szó nélkül ott hagyott. Mikor magunkra maradtunk, a négy néne csodálkozva esett nekem, hogy most akkor nekem mi bajom van (ha a dokik így hanyagolnak). Mondtam, hogy trombózis, mire az egyik, addig hanyatt leledző mámmá csodálkozva tornászta magát ülő helyzetbe, és versengésbe kezdett, hogy valószínűleg neki is, de neki van ám mellé még más is, mert az ő lába vörös meg viszket és majd belehalt egész éjjel, nem bírt aludni (gondolom, álmatlanságában horkolt), és hogy nekem is annyira fáj-e. Megnyugtattam, hogy én tulajdonképpen jól vagyok, mire elégedetten visszadőlt és tovább sóhajtozott.

Nemsokára aztán előkerült a fiatal doki is, aki meg tőlem érdeklődött, hogy milyen volt az éjszaka, és hogy hoztak-e nekem ágytálat... Hogy miiiit?? Erre közölte, hogy fel se kelhetnék, mert aztán a vérrög, ami elindul, meg a tüdőembólia. Megnyugtattam, hogy már túl vagyok a mosdós jeleneten, és  - ha egyetért a diagnózisommal - túléltem. De mintha nem lett vona őszinte az öröm az arcán.

Aztán jött Medvém, és anyu, és a kolléganőm is belátogatott, eljött unokatesóm is, szóval a következő napok elteltek vahalogy - és még az esték is, mert Medve hozott nekem füldugót. Csak aztán Medvém elment síelni. Vagyis elhajtottam. Végül is vigyáznak rám, ő meg erre készült egy éve, és attól nekem nem lesz jobb, ha neki rossz, tehát ne mondja le, menjen csak síelni, és mire hazajön, én már otthon várom.

Végül a mámmákkal is összehaverkodtam apránként. Fura, hogy ezek a kórházi élmények milyen kis morbid csapatokat kovácsolnak a bent fekvőkből. Mi is kielemeztük apróra, ki hogy került be, és magasan a Gizi néni sztorija vitte a pálmát.

Gizi néni már felülről ütötte a nyolcvanat, és némi cukorbajon kívül köszönte, egész jól megvolt. Hogy akkor minek is került be? Hát az úgy volt... hogy Gizi néni világ életében pörgött, nevelte a fiát, aztán adjusztálta az unokákat, meg dolgozott a bőrdíszműben és közben mindig tiptop volt a lakás, és mindig volt főtt étel. Egyedül lakott, de a fia majd' minden nap átszaladt. Egyik nap aztán Gizi néni lement vásárolni, és mire hazacígölte a cekkereket, hát elfáradt. Front is lehetett vagy mi, lényeg, hogy kitalálta, megenged magának egy kis szusszanást, mielőtt kipakolja a szatyrokat. Ledőlt tehát egy kissé, és eközben érkezett a fia, akit a következő jelenet fogadott: szatyrok az előszobában, el nem mosogatott bögre a konyhapulton, anyja az ágyban. Erre azonnal hívta a mentőket. Hát tessék, hölgyeim, így merjen valamelyikőtök pihenni egy percre :-)

Eltelt aztán valahogy a hét, több is pár nappal, végül hazaengedtek. A diganózis is megszületett őszre, a sok vérvételből kiderítették, hogy genetikai trombózis hajlamom van, amit abból (kéne) tudni, hogy a protein-c értéke alacsony a véremben. Megjegyzem, ezt egyetlen alap vérvizsgálat sem mutatja ki, ahhoz kell egy trombózis, hogy ilyen tesztet is elvégezzenek. Úgy tűnik, a fogamzásgátló váltotta ki az aktuális problémát, de a hajlam már ott volt, csak eddig csendesen megbújt. Véralvadás-gátlót már nem szedek, antibébit se, soha többé. És nem vagyok hajlandó betegségtudattal élni. Majd ha babát várok, vigyáznom kell, meg a terhesség alatt kell majd vérhigító, de amúgy az egészet besöpörtem a szőnyeg alá. Nincs rá orvosság. Én ezzel - és még sok más egyéb :-)  - defekttel születtem. És ha belegondolok, még a kórházból is "jól jöttem ki". :-)

Szerző: Mary_N  2009.12.26. 14:55 18 komment

Fene gondolta, hogy én még szakácskönyvet fabrikálok valaha, de ha már Zizi megoldotta a karácsonyi halételt, parancsoljatok egy kis szilveszteri finomságot:

Szilveszterre általában ugye malackát szokás, ami - valljuk be, macerás tud lenni. Na én egy egyszerűen elkészíthető malac-alkatrészt ajánlok, a filézett karajt. (Na már hallom is a sikítozásokat, hogy jajj, az nagyon száraz, de nyugiii, megoldjuk.)

Szóval a szép, csontozott karajt úgy kilós méretben érdemes beszerezni, egy darabban (ebből négy fő garantáltan jól lakik). Kell még hozzá szimpla, csomagolt, szeletelt bacon szalonna, meg jó adag fokhagyma, fűszerek ízlés szerint, valamint némi zsiradék vagy zsírszalonna.

Az eljárás a következő. A megmosdatott karajunkat (vagyis a malacét) fogjuk, letesszük a konyhapultra és egy hosszú pengéjű késsel oldalról hosszában (tehát a dolgozópluttal párhuzamosan :-) alagutakat szúrunk bele, ezekbe gyűrjük bele a bacont és a fokhagymagerezdeket. Egy alagútba egy csík bacon szalonna meg vagy két fokhagymagerezd jön, az alagút hosszában praktikusan elosztva. Ha a karajt ilyen szépen kipreparáltuk, belekerül egy nála valamivel nagyobb tepsibe vagy jénaiba, amit a zsiradékkal kikenünk, vagy dobálunk alá felaprított zsírszalonnát. Kívülről 7fűszersót szoktam rá szórni (túlzásba vinni nem kell, belülről is kapja a sót a bacontól), de ha épp van otthon grillfűszersó, oregano (ebből csak módjával) vagy bármi, ami húsféléknek kis pluszt ad, lehet még hozzá adagolni. A tetejére szintén jöhet pár szalonnakocka, aztán le kell fedni alufóliával vagy a jénai tetejével, és zsupsz a sütőbe.

Nekem szimpla gázos sütőm van, régi fajta, abban elsülöget bő egy órát is a jénaiban, fedő alatt (fél óra max gázon, utána már lehet közepesre venni). Egy óra után megnézem, megfordítom a húst, és még egy órát maradhat (az utolsó fél órára már nem szoktam visszarakni rá a jénaitetőt). Lényeg, hogy a hús alaposan átsüljön, és addigra szinte beleolvad a bacon, átadja a száraz karajnak a sós zsírját, a fokhagyma pedig megízesíti. (Tényleg szinte beleolvad a sülés végére, szinte eggyé válik a karajjal.)

 Aki igényli a malac bőrét, veheti a csontozott karajt bőrösen, azzal is próbáltam már, és ha lehet, még jobb az íze. Ilyenkor a bőrét beirdaljuk.

 

Lehet enni krumplival (azt is érdemes kikísérletezni, hogy a hús mellé rakja be az ember). De én általában lila káposztát csinálok mellé, mert nem vagyunk igazán nagy "köret hívők".

Szóval egy egyszerű malacétel, nem kell felügyelni, sül az magától. És ha éltetek még istenit...

Szerző: Mary_N  2009.12.23. 15:16 4 komment

Címkék: gasztro recept

 

Mindenkinek együtt, és külön-külön egyenként is:

 BOLDOG KARÁCSONYT NEKTEK!

 

 

 

 

 

 

Szerző: Mary_N  2009.12.22. 19:50 8 komment

Jó ideje tervezgettük Medvémmel, hogy kilátogatunk Bécsbe. Szép is ilyenkor, sajtot is kell szerezni, no meg van mit mutogatnom. Laktam kint egy darabig, és neki is szerettem volna megmutatni, milyen helyeken jártam én anno.

Szépen ki is ókumláltuk, hogy akkor decemberben megyünk, de mire elhatároztuk magunkat, elment a kedvem az egésztől a nagy hajtás miatt (örültem volna, ha inkább otthon szuszoghatok hétvégén). De végül Medvém nem hagyta, hogy punnyadjak - szerencsére. Szóval az egyik szombaton nyakunkba szedtük a lábunkat, vagyis becókmókoltunk az autóba, és irány a sógorékhoz.

A kocsit letettük az egyik U4 megállónál, napijegyet vettünk, és irány a belváros. Ott már aztán elememben voltam. Imádom a Karlsplatz környékét, régen folyton ott találkoztunk a kinti magyarokkal a Rosenbergerben. Most is ott ebédeltünk, aztán csak csámborogtunk az adventi áradatban.

Fura, itthon gyűlölöm a tömeget, tíz perc után hisztis leszek, ha nem bírok haladni és mindenkit kerülgetni kell. Ott ez is a hangulat része volt, na meg a glühwein, ami kellemesen átmelegített. Vettünk aztán sajtokat (jó büdi, isteni Bergkäsét meg Rachlettet). Beszereztünk egy-egy parfümöt, egy plüssmedvét (hogy gyarapodjon a család), akit elneveztünk Günthernek :-) Szóval már nagy boldog családként metróztunk át a Rathausplatzra, ahol viszont mozdulni sem lehetett. De a helyi tanácsháza látványa minden tömegnyomorért kárpótol. Na és persze ott is meg kellett kóstolni a puncsot ;-)

 

Hat körül azért visszaindultunk, Sopronban volt foglalt szállásunk éjszakára. Először ugyan megijedtem, amikor a Lövérekben, az erdőben bolyongva közölte a gps, hogy még 1400 méter (a tök sötét, úttalan utakon, rejtelmes és sejtelmes öreg fák között, ahol már éppen vártam, mikor ütjük el a japán nő szellemét - ahogy az egyik thrillerben nemrég láttam). Aztán amikor elértük a Moha panziót, megnyugodtam. Ha valaki szereti az egyszerű, hangulatos szállásokat és az erdőt, ami ott nyúlik el a teraszod alatt, igazán ajánlom. Nem nagyvilági, de kellemes, ja és isteni a malacsültjük lilakáposztával és hagymás tört krumplival. (Öhhmmm... meg az eperpálesz is tuti.)

Másnap még tekeregtünk a határ onnansó felén - inkább csak a vizuális élmény kedvéért, ugyanis a sógoréknál vasárnap minden zárva, akkor is ha adventi. Hazafelé aztán már szállt a hó bőven, és hogy itthon is el legyünk kényeztetve, láttunk egy nagy csapat őzikét.

Hát kérem, ilyen a bécsi advent, aki nem hiszi, járjon utána - jövőre :-)

Szerző: Mary_N  2009.12.22. 18:50 4 komment

 Az oké, hogy a pasik imádják ezt a régi-új kártyajátékot. Na de hogy én is...? :))

Medvém úgy egy éve megtanítgatott az alapokra. Kész vicc volt, mert ugye ketten nem jó pókerezni, ezért befogtunk két plüsst tanulni. Az egyik vele volt, a másik velem, vagyis én voltam a plüss is. Na szóval izé... És gombok voltak zseton meg lóvé helyett. Lényeg, hogy valamelyest megtanulgattam, mi a flush meg a kisvak, nagyvak. Épp csak annyira, hogy baráti társaságba is el lehessn vinni játszogatni engem is.

Aztán az első haveri "bajnokságon" mondogatták is, hogy szűz kéz szerencsét hoz, épp csak lecsúsztam az első helyről. Medvém meg paskolta a vállam, hogy ügyi vagyok.

Na most meg hazajött egy pókerprogrammal. Lehet vele mindenfélét, 6 játékos, meg 12, mag tournament 30 versenyzővel, meg 100-zal, azok már a valamik, mert pontot is lehet gyűjteni, amivel még nagyobb tournamentbe is be lehet nevezni.

Na és akkor én hétvégén leültem a gép elé.

Fura, jó pár barátnőm volt, aki amiatt balhézott állandóan a pasijával, mert a drága egész nap a gép előtt ült és játszott. Nekem ilyen bajom sose volt. Csak pár apró lépést kell megjegyezni hozzá. (1. lépés: "Jajszivem, muti, hogy kell ezt csinálni?", 2. lépés: ""Megpróbálhatom én is?" 3. lépés: ekkor már enyém a gép :))

Szóval hétvégén kipróbáltam a számítógépes pókerprogramot. Először 6 résztvevőset. Elvesztettem. Mármint elsőre, de nem adtam fel. Aztán a kitartásom meghozta az eredményét. Medvém mondta, hogy azt a 30 főset nézzem meg, az már döfi, neki még nem sikerült.

Hümm... nekem meg igen... Szereztem is vagy 400 pontot, amit másnap reggel Medvém jól elvert, és mondta, hogy ez azért van, mert a magasabb szintű tournament, ahova már beugró kell, az már szivatósabb. Na jó, összekapartam egy újabb nyereséggel a beszállót, hogy én is kipróbálhassam a magasabb szintű izét. És... hümmm... már megint nyertem.

Tudom én, hogy ez nem nagy dolog. Igazából tök egyszerű logika szerint épül fel a program, és kis gyakorlással lehet tudni, mikor van valamije a többi versenyzőnek, és mikor blöffölnek. A ciki csak az, hogy nem volt őszinte az öröm Medvém arcán.

Végül is, szóljon az a pasi, amelyik önzetlenül örül, ha a csaja veri pókerben a gépet...

Szerző: Mary_N  2009.12.08. 20:18 13 komment

Néha csak azt, hogy legyen. De azt hiszem, ez mindenkinél, minden egyes élethelyzetben más. És egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte mindig valami olyat várunk, amit éppen aktuálisan nem kapunk meg.

Nekem az első nagy fellángolásom 18 évesen jött. Nyári bulis időszakban, a srác nagyon ott volt, én meg nagyon beleéltem magam, hogy akkor majd mi együtt. A nyár elmúlt, de a sráccal egy futó kalandnál nem jutottunk többre. Viszont én ennek ellenére is rajongtam, és egész télen át őrizgettem magamban a lángot, hogy majd ha jövő nyáron újra találkozunk, na majd akkor biztosan! És elmúlt a következő nyár, a srácot nem is láttam, és aztán még elmúlt 8 év. Már megélt tapasztalatokkal, néhány kapcsolattal, elmúlt érzelmekkel a hátunk mögött újra egymás mellé sodort a sors... és ezúttal összejött, ami kamaszként nem. Vagyis összejöttünk. Találkozgattunk, bulizgattunk, aztán randik lettek belőle, aztán... Aztán én nem kértem a dologból. Felnőttebb fejjel már nem erre, nem rá vágytam. És a beteljesült vágy így maradt mégis beteljesületlen.

Járatam aztán több évig egy nyugodt, higgadt fiúval, aki megállapodni szeretett volna, családra vágyott, gyerekre. Tőlem. De én még nem tartottam ott. Ő jó néhány évvel idősebb volt nálam, én meg évekkel voltam "lemaradva". Úgy éreztem, még nem éltem eleget, még van mit kipróbálnom, behoznom. És vágytam az "igazi szerelemre". Fellángolás vagy szeretet addig is jutott, de olyan igazi, olyan le nem írható, meg nem fogható, el nem magyarázható még nem jutott nekem, és nagyon hittem, hogy valahol rám is vár.

24 éves voltam, amikor megtalált. Hetekig, sőt hónapokig a fellegekben jártam, az egész világ csodásnak tűnt, és az a srác a legcsodálatosabbnak benne. Végre ráleltem, pontosan arra, amire vágytam! Minden együtt töltött perc gyönyörű volt - mert annak akartam látni. Mint ahogy - utólag kiderült - ő is csak attól volt csodás, hogy annak akartam látni. A rózsaszín felhők oszladozásával ugyanis rájöttem, lassan, de fájdalmasan, hogy mindazok a szépséges tulajdonságok, amelyeket benne látni véltem, csak a saját fantáziám szüleményei. Összetört az álomból épített légvár, és én ott álltam idegbajosan, fájó szívvel, 12 kiló mínusszal, és bár láttam, hogy semmi értelme, bár tudtam az eszemmel, hogy mindaz, amit átéltem, hamis, mégsem voltam képes elszakadni tőle. Küzdöttem érte, értünk, azért, hogy olyanná formáljam őt, amilyennek egy évig hittem. Aztán vége lett. Kiheverni pontosan annyi ideig tartott, mint maga a kapcsolat. Mintha meg kellett volna tanulnom újra mindent, ami korábban ment magamtól: lélegezni, örülni, hinni, remélni. Nélküle üresnek és fölöslegesnek tűnt az egész küzdelem. Sokat kérdezgettem akkoriban magamtól: minek is fölállni a padlóról, hisz ott egész kényelmesen el lehet dagonyázni, és onnan lejjebb már úgysincs.

Aztán persze apránként mégiscsak föltápászkodtam. És volt "szerencsém" a férfi-nő kapcsolatok egész szép repertoárjához. Bulibanösszejövőstől az ismerősök által összehozósig, voltak hosszabbak és egész röpkék is, akadtak 10-nél is többel idősebbek, meg előfordultak fiatalabbak is. És persze közben voltam eleget egyedül. Volt időm gondolkozni, aláhúzni, összeadni, tanulságokat, következtetéseket levonni. És volt időm készülni arra is, mi van akkor, ha egyedül maradok. Átgondoltam, mi az, amiből - ha egyáltalán lesz még valaha párom - nem szeretnék engedni. Hogy milyen elvárásaim vannak vele kapcsolatban. És azt is számbavettem, nekem hogyan kéne hozzáállni, mi az, amin nekem kell változtatni. Szerelemre már nem vágytam - "soha nem mondd, hogy soha", de azért inkább kösz, de azt még egyszer nem. Békét szerettem volna. Szeretetet, megbecsülést. És azt, hogy mindketten önmagunkat adhassuk. Ne legyen színház se szóban, se tettben, se külsőségekben. Ne kelljen reggel csipás szemmel attól rettegni, mit szól, hogy nem úgy nézek ki az ágyból kikelve, mint a Hollywood-i filmek sztárjai, akiken még egy hónap kóma után is friss a smink. Ne féljek elmondani mellette a véleményemet, a gondolataimat. Legyen megértő és tudjak megértő lenni vele, szeretve benne a férfit, és hagyva, hogy ő szeresse bennem a nőt.

És így lett nekem a Medvém. Pont addigra, mire benőtt a fejem lágya, épp, mire tisztába kerültem azzal, mit várok és mit adhatok. Nem szerelem. De minden egyéb, amitől boldog mosoly van az arcomon, ha rá gondolok. Minden, ami miatt érdemes este haza menni. Szerethető, becsülhető. És élhető a kapcsolatunk. Túlzó elvárások és kicsinyes játszmázások nélkül. Sok-sok hasonlósággal, és pont annyi különbözőséggel, amennyi ahhoz kell, hogy azért ne legyen unalmas. Bár talán mások számára az lenne a nyugodt kiegyensúlyozottságával. Nekem pont annyi, amennyi kell. Egyszerre barátom, társam, kedvesem, Medvém.

Jaj, Medvém, gyere már haza!

Szerző: Mary_N  2009.11.23. 19:59 19 komment

No akkor annyi előttem szóló után én is összefoglalóznék. Nehogy már kimaradjon, hogy én hogyan láttalak benneteket :)

Először is, tudni kell, hogy elhatároztam, csak kb fél 6-ra megyek oda. Valahogy én sosem szeretek elsőnek érkezni. Aztán... nekiálltam készülődni úgy 4 körül. A buszmegállóban még vettem cigit. Azt is tudni kell, hogy csak 3 megállóra lakom a tett színhelyétől :) 2 megálló után leszálltam, hogy a maradék távot gyalog tegyem meg, és közben azon filóztam, miért is vagyok én itt, ahelyett, hogy a kockás pléd alól pislognám a tévét. Hiszen Ti már rég összekovácsolódott netcsapat vagytok, én meg csak pár hete debütáltam. Na de mindegy már csak nem csinálok hátraarcot. Így is 10 perccel 5 előtt értem a Fecskéhez, és még rágyújtottam egy pad mellett ácsorogva. Gondoltam, skubizok, kik nyitnak be, próbálom kitalálni, ki lehet a "mi" csapatunk tagja a bemenők közül. Aztán én is nekiidultam.

A pubban még sosem jártam, tök ismeretlen terep, a lépcsőn lefelé az futott végig az agyamon, hogy kovácsveranévre... De meg se kellett kérdeznem, már fel is tűnt a sarokban Inci plusz kettő.

Na Incit nem lehetett nem felismerni, dögös-bögyös-vörös a kerekasztal asztalfőjén. Kihúzott derékkal, kezében korsóval vitte a szót, én meg bemutatkoztam, hogy Mary_N. Lehuppanás Díva mellé, szemben Káosz. Nehéz összefoglalni az estét, nagyon pörgött minden, érkezők és távozók, mindent tudni akarunk egymásról, hisz annyi mindent olvastunk már, de mintha sosem lenne elég belőletek, és még csak azt sem tudom, miért. Némelyik barátom nem érdekel ennyire, mint ezek az új, ismerős-ismeretlen arcok.

Érzelmikáoszt nem is értem. Szép arcú, sportos-csini lány, kedves kisugárzással, akiről azt hinném, a kedves és megbízható pasikat vonzza be. Olyasvalaki, aki ránézésre is megérdemli, hogy a tenyerén hordozza egy srác. Ehhez képest neki "L" kell. Miért? Miért? :) Jó lett volna kivesézni a sztoriját, de sajna elvitte őt tőlünk a fránya meccs.

Viszont érkezett Enchanté, a maga visszafogott módján volt jelen egész este, inkább érdeklődőként, talán kevésbé oldottan. Na jó, nem mindenki tud az első perctől feloldódni irl.

Bezzeg Inci. :) Őt nem kell bíztatni, mindig benne van az élet sűrűjében. Legyen szó akár pocsék magánéleti dolgokról, akár alig ismert emberekkel való blogtaliról, neki asszem, száz százalékosan meg kell élni mindent. Semmit sem fél szívvel, mindent teljes bedobással. És még olyan fiatal, mégis mintha többet tudna sokunknál.

No aztán Szingli, akire bevallom, nagyon kíváncsi voltam, ha már ugye szomszéd. Eddig csak a kávéscsészét láttam belőle a kommentjei mellett, és valahogy szőkésnek képzeltem. Ehhez képest erős barna, szimpi szingli, aki majdnem eladta magát Zalánnak, de aztán mégsem. Szerencsére :)

Majd befutott Ádám, egy kazal rózsával, gáláns úriemberként. Lám-lám, tényleg tudja, mi kell a nőknek :) Ezzel együtt is mást kaptam, mint amit vártam. Úgy hittem, valami nagyarcú macsó, aki két perc után gerincre vág minden nőt, és ehhez képest megjelent egy öltönyös Micimackó. Legalábbis nekem olyan kedvesen plüssmedvés, és bizony nehéz őt azonosítanom a blogjában leírtakkal. Talán az ikreksége miatt ez a kettősség? Hümm, nem hagyott elég időt a megfejtésre, várták az írek.

Közben már ezerrel tippeltük, mikor is jöhet Anyus, hiszen már napközben írta, hogy ő is elindult. De hol késhet? És persze akit emlegettünk, gyorsan közénk is libbent: Vagyok aki vagyok. Energikus, határozott fellépésű nő, erős kisugárzással. Hol marad ez a férjuram mellett? Haza is tessék vinni ebből a tűzből, és felperzselni vele az unalmas hétköznapokat!

Na aztán belemélyedtünk Dívával, és nemistudom hányszor tíz percre kivontuk magunkat a forgalomból. Két csaj, akik mintha rég nem látták volna egymást: hát Te hogy vagy, veled mi történt. És mintha mindent tudnék róla, értem és érzem a mondanivalóját, az élete folyását, a szoknya mögött megbúvó, határozott nadrágot. Ember legyen a talpán, aki leveteti vele :)

Valahogy arra eszméltem, hogy lám, megjött Styx is. Fura, miért pont a hapsikat képzeltem másnak? :) Róla azt gondoltam volna, hogy kopasz jó40-es. Ehhez képest dús sörény, bozont kobak-északon és kobak-délen. Nagy dumás ő is, az látszik. És szívesen beszél magáról, társasági ember, nem az a titokzatoskodó, mint az utolsó napos blogban, ahol róla semmit. Tegnap, közöttünk nagyon is jelenvaló volt.

És aztán végre leért az a bizonyos kovácsvera, aki véletlenül sem az, ellenben ő: aJeti. Igen, Szingli jól őrizte az inkognitóját, vállig érő hajúnak mondta, aztán mégsem. Látszott az első munkanap nyoma, sok lehetett az élmény egyszerre az új helyen, aztán közénk csöppenve már egy locsi-fecsi társaságban nem lehetett könnyű. Kicsit távol is maradt, lélekben befelé, úgy láttam. Pedi annyi-annyi kíváncsiság volt bennünk Veled kapcsolatban. De talán így jó, nem mindenkit sikerült elsőre megismerni, lesznek még élmények a következő talin is.

Mert ugye lesz következő?

Szerző: Mary_N  2009.11.17. 14:11 16 komment

Most már elárulhatom: íme, az én munkahelyem... Nem titok, hisz megjelent a Népszabadság online-on az alábbi cikk:

Kínos: Bogárirtás és elbocsátás a magyar Allianznál

Őszi nagytakarításra és bogárirtásra hivatkozva kérte a kollégákat a levél, hogy az iratokat vigyék az irattárba. Két nap múlva sokan már az elbocsátásról szóló levelet kapták kézhez az Allianznál, ahol azt állítják: csak szerencsétlen egybeesésről van szó.
Átalakítja kárrendezését az Allianz Hungária, amely szerint ezzel az ügyfeleknek egyszerűbb és kényelmesebb lesz a dolguk, már nem ők mennek a biztosítóhoz, hanem annak szakértője hozzájuk. Információink szerint az átszervezés keretében a kárfelmérési tevékenység kiszervezését tervezi a biztosító.
A cégnél azonban mindez leépítésekkel jár. Úgy tudjuk, hogy a vezérigazgatóság pénteken értesítette az átszervezésről és létszámleépítésről a biztosító Gyáli úti és Hamzsabégi úti irodában dolgozó érintett alkalmazottait. Manapság nem számít meglepetésnek a leépítés a pénzügyi szektorban, ennek a lefolyása azonban igen.
Kedden az alkalmazottak levelet kaptak arról, hogy a hét végén őszi nagytakarítás és rovarirtás lesz "egyes budapesti irodákban" (a Gyáli, a Hamzsabégi úton és a Reitter Ferenc utcában), ezért az iratokat helyezzék el az irattárban, a személyes tárgyakat pakolják el, a fölösleges papírokat pedig selejtezzék le. Szerdán és csütörtökön erre készültek az érintett biztosítósok.
A péntek reggeli munkakezdéskor viszont azt tapasztalták: a Gyáli és Hamzsabégi úton a biztonságiakat felváltották, a zárakat lecserélték. Az ügyintézők fél kilenctől már nem tudtak belépni a számítógépes rendszerbe, e-mail üzeneteiket átirányították, a telefonokat kikapcsoltatták. Ezután az érintetteknek átnyújtották a leépítésről szóló tájékoztatást.
Az Allianztól kapott információk szerint a leépítésnek és a nagytakarításnak semmi köze egymáshoz, az pusztán szerencsétlen egybeesés. A nagytakarítás ugyanis más irodára is kiterjed Budapesten, olyanra is, ahonnan nem bocsátottak el senkit.
Szerző: Mary_N  2009.11.14. 17:54 5 komment

Tudni kell hozzá, hogy anyuval nem felhőtlen a (v)iszonyunk. Mondhatni, két dudás egy csárdában - sajnos. Évek óta ott tartunk már, hogy két napnál többet nem bírunk ki egymás társaságában. Pedig sok mindent átéltünk ám együtt. Válást, a depresszióját, öngyit, kórházat. Túl jól ismerem. Nem véletlen, hogy 22 évesen elmenekültem otthonról. Szűk lett kettőnknek a háromszobás lakás. 

Azóta főként a telken találkozunk, tavasztól őszig szinte minden hétvégén. Legalábbis amíg egyedül (vagy ilyen-olyan nem komoly kapcsolatokban) voltam, addig mindig lementem. Aztán lett nekem a Medvém, és azóta egyszerűen nyugalmasabb vele. Persze lejárunk még a telekre, anyu szereti is a páromat - de mintha azt nem tudná megemészteni, hogy nekem most jó. Mert neki nem. Ő egyedül van az apuval való válása óta, nem is akart másik férfit maga mellé, amit valahol megértek, másrészt viszont örülnék, ha lekötné valaki az energiáit, és kontrollálná néha.  Mert így nem múlik el nyár anélkül, hogy összevesznénk. Ami átlag 2 hónapig tart. Ő megsértődik valamin, nem mondja, csak érezteti. És elvárná, hogy bocsánatot kérjek - nemtudommiért. Mint gyerekkoromban. Gyerekként feltétel nélkül tiszteltem a szüleimet, és elhittem, hogy nekik mindig igazuk van. Azóta jó sok minden változott. Anyu a saját szemszögéből nézi, értelmezi a dolgokat, és persze csakis az a jó, ahogy ő látja. És ha nekem - vagy bárkinek - más a véleménye, akkor jön a lelki terror.

Idén is túlestünk már egy ilyenen. Nyáron összezörrenés, aztán 2 hónap szünet. Már nem hívom fel, hogy megbeszéljem vele. Ha megkérdezném, mi baj, az lenne a válasz: tudod te azt nagyon jól. Ha azt mondanám, anyu, ne haragudj, azt felelné hűvös hangon, kimérten: nem haragszom. És persze haragudna és ugyanúgy fél szavakkal kommunikálna továbbra is. Nem tud már újat mutatni, ismerem a reakcióit, így ha összekülönbözünk, magára hagyom. Fortyogjon, vagy nyugodjon le, én úgysem tudok semmit tenni, szavakkal nem lehet hatni rá.

Aztán valahogy lecsengett a nem-szólunk-egymáshoz két hónap. Szülinapja volt szeptemberben, hát átmentünk köszönteni a Medvémmel. Köztünk anyuval kissé távolságtartó volt a viszony, de azért kommunikáltunk. Lassan helyreállt a béke, de már azzal is tisztában vagyok, hogy ez is csak időleges. Mindig kész vagyok rá, hogy előbb-utóbb megint robban egy gránát.

Most éppen meghívott vasárnap ebédre. Már egy hete érdeklődik, tudunk-e menni, de ugye ez nálunk mostanság bizonytalan, hét elején még úgy volt, hogy Medvém hétvégére sem jöhet haza a felkészítőről. Szerdára aztán elintézte, hogy itthon lehessen, és én megírtam anyunak, hogy megyünk vasárnap. Ő kérte így, mert akkor szombaton levest főz, vasárnap délelőtt elkészíti a kacsát, és 1-re legyünk ott. Tegnap aztán írt egy e-mailt. Hogy hát ha úgy gondolnánk esetleg, akkor akár már szombaton is mehetünk, mert rájött, hogy úgyis felébred mindig hajnalban, tehát meg tudja főzni a levest is plusz kész lesz a kacsa is szombaton 1-re. Namost. Mindez a következőképpen értelmezendő: neki jobb lenne, ha inkább szombaton mennénk. Tudom. Ismerem. De ha nem ezt írja, miért kéne "értenem"? Így hát finoman leszereltem: eddig azt beszéltük meg, hogy vasárnap megyünk át, mi már így terveztünk, ha nem gond, maradjuk az eredeti verziónál. És ő: jajhát ő az állandó jótakarásával, csak miattunk, és ígéri, hogy többet nem fog zavarni. Na? Holnap mindenesetre átmegyünk, Medvém és én. Hogy az ebéd milyen lesz, tudom: isteni! Hogy a hangulat milyen lesz? ... Biztos ami biztos, viszek magammal poroltót. :)

Szerző: Mary_N  2009.11.07. 11:22 6 komment

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isá, por és homou vogymuk. Vagyis hát lássátok, kedves barátaim, saját szemetekkel, mik vagyunk. Biorobotok vagyunk. Mi mostanság legalábbis totál, ott Budán, a mókuskerékben. Tavalytól új nagyvezírünk van. Nyár óta új kisvezírünk is. Addig sem volt ugye egy leányálom, na de azóta aztán! Mert az új seprűk kitalálták (az új főnökség), hogy ők aztán most megmutatják, milyen marha jól megy nekik a söprés. Ki is pucoltak a cégtől néhány száz embert. A maradéknak - nekünk - meg azt mondják: növeljük már a feldolgozást. Mert a meló darabszám ugyan évek óta csak nő, embert meg nem kapunk hozzá, de most mutassuk már meg, mit tudunk. Mert eddig ugye...

Júliusban azért úsztunk, mert a szabik... Nem baj, akik a hőségben is bent vannak, növeljék már a feldolgozást. Csak ebben a hónapban tartsunk ki, augusztustól már jobb lesz. Augusztusban a fele csapat még csak most veszi ki a szabiját, na akik bent maradnak, növeljék már a feldolgozást, és csak ebben a hónapban tartsunk ki, szeptembertől aztán majd tök jó lesz már. Szeptemberben egy új informatikai csodát vezetnek be, amit előtte tesztelni kell - azt is nekünk - hát nehogy a nagy tesztelésben az alapmelóval lemaradjunk, szóval leszünk szívesek növelni a feldolgozást. Mert októberben akkor k.rva jó lesz nekünk. És ma... bejött a kisseprű, hogy zamek van némileg az újonnan bevezetett informatikai csodával, így leszünk kedvesek belehúzni, és még növelni a feldolgozást, mert akkor aztán novemberben...

És senki sem röhögte el magát. Meg nem is sírta el magát senki. Az egyik kolléganő már kórházban van, a szívét készülnek épp műteni. Semmi gond, azt a vacakoló kis alkatrészt megbütykölik kissé, és utána... már biztosan képes lesz növelni a feldolgozást...

 

Szerző: Mary_N  2009.10.29. 21:25 4 komment

  

Rebegd a szótlan, messzi tájnak: vágylak!
Súgd forrón a bús, fagyott határnak.
Kikelet, ha jő, már hol leszek neked…
Nap táncán hullatsz szivárvány könnyeket.
 
Ma sátrat borítasz álmunk fölé óvva,
S nevünket írod sárral, lánggal hóba
Langyos szél kutatja, jelet – hiába – nem lel
Válaszra kérdés, mely szellemhangnak felel.
 
Bujdosnál nyárba, szívedbe jégkéz markol
Ezer pillantás kísért, ha nyugtalan elalszol.
Riadsz egy órán remegve, fázva, kérve,
Örök szerelmet esküdsz egy rég feledett névre.
 
Ha hó pereg zöld lomból, akkor hullasz majd térdre.
 
Szerző: Mary_N  2009.10.26. 23:43 3 komment

Időnként teljesen átmegyek állatba. Többszörös metamorfózis, és attól is függ, ki mit hoz ki belőlem. (Mindenesetre nem tagadhatom, hogy bennem van, ha egyszer van, aki ki tudja hozni.) Általában Nyuszi, a páromnak. De most inkább a kiselefántról szólnék.

Kiselefánt a porcelánboltban. Vannak napok, amikor minden kiesik a kezemből. De lehetőleg még előtte össze is törik. Nem sűrűn jön rám, de amikor igen, tehetetlen vagyok.  Olyan napokon egyszerűen jobb lenne, ha fel sem keltem volna, de addigra késő, már kő kövön nem maradt. Családi vonás. Az apu volt ilyen. Egyébként is kicsit szészórt volt, és a technikai dolgokhoz abszolút semmi érzéke. Családi sztori nálunk az elbambultsága, jóanyám mindig egy ominózus karácsonyt emleget. Tudni kell hozzá, hogy régen még szép számmal jött az ünnepen a rokonság, anyám rendesen meg is adta a módját, isteni kaják, extra teríték. Ezt az ünnepi terítéket hétköznapokon a nappaliban lévő tálaló/bárszekrényben raktározta. Azon a karácsonyon is ezzel terített. Kaja után, míg apu szóval tartotta az egybegyűlteket, anyu elmosogatott, majd bekiáltott a konyhából apunak, hogy jön a tányérokkal megpakoltan, nyissa már ki atyám az ajtót. Mindenki értette, hogy a tálaló szekrény ajtaját, csak apu leledzett akkor is más bolygón. Angyali arccal fölállt, hosszú lépteivel átvágott a nappalin, át a kisebb hálószobán, és gálánsan kinyitotta... az erkélyajtót.

Na ez vagyok én is kiselefánt napjaimon, csak még az elbódultságomat tetézve török és zúzok is. Jóanyám hosszú éveken át kísérte figyelemmel és nem mulasztotta el egyszer sem, hogy megjegyezze: "ugyanolyan Fuxli vagy mint az apád" (a Fuxli itt a vezetéknév helyett). 14 éves korom óta az "ugyanolyan..." kezdetű mondatába tapintható undor vegyül. 14 voltam, amikor elváltak. Azóta neki a Fuxli (mármint az apuFuxli) csak patkány. Az a tetves szemét. És én ugyanolyan vagyok... Hallgattam úgy 10 évig tőle. (Több minden mással együtt, de azt egyelőre nem részletezem. Talán majd egy későbbi bejegyzésben, ami már az anyuval való helyzetemről/jogállásomról/kapcsolatomról szól.)

Aztán - úgy félúton a huszas és harmincas éveim között - egy alkalommal a telken megint rám jött a kiselefántkodás. Addig egész jókat derültünk a csetlés-botlásomon, amíg női ősöm rá nem zendített a kedvenc mondtára: ugyanolyan Fuxli vagy, mint az apád.

Belőlem meg kitört. Az állat. Már nem a kiselefánt, és főként nem egy nyuszi. Az agyfasz kegyelmi, lilaködös állapotában közöltem vele, hogy arról nem én tehetek, nem én tettem szét egy Fuxlinak a lábam.

Anyám nem szólalt meg. Nem bírt, gondolom. De az a mondat soha többé nem csúszott ki a száján.

(Valahol szégyellem. De tudomásul veszem, hogy bennem van: az állat. És ha provokálják, annak ilyen következményei lehetnek.)

Szerző: Mary_N  2009.10.26. 20:34 5 komment

Azt terveztük, hogy szeptembertől ráállunk a babaprojektre. Akkorra kiürül a gyógyszer, amit az első - adjuramisten, hogy egyben az utolsó is - trombózisom miatt szedettek velem vérhigító gyanánt. A trombózisveszély, mint kiderült azóta, genetikailag fennáll. A gyerek - egyelőre - nem. Bele se fogtunk. Embör ugyanis egy szép (?) napon azzal állított be, hogy akkor ő szerencsét próbál Kambodzsában. Hivatásilag. Említette már korábban is, hogy ő szívesen, de hát azóta vagyok én. Mostmeg csak nézett rám azokkal a barna szemeivel és várta, hogy áldásomat adjam. Ezegyszer olyat várt, amit nem adhattam. Másfél éve voltunk együtt. Eljegyzés. Ahogy Vica mondta, lefoglalózott, és most megy. Oké, én értem. Sok mindent értek. Hogy szakmailag, meg hogy előmenetel, meg hogy inkább most, mint egy gyerek mellől. Meg hogy anyagilag is előbbre leszünk. Hiába mondom, hogy nem éri meg azt a pénzt, hogy nélküle, még ha csak fél évre is. Ő dönt. Neki kell megtennie, én nem vállalom a felelősséget. Ez az ő élete. (Meg az enyém is, de hát akkor is.)

Azt is értem, hogy kihívás. Mármint neki, aki tavaly télen ágyékig érő hóban menetelt a Bakonyban, és azt mondja, jó erőpróba. Én határozottan annyit mondanék: nincsazazisten, hogy sz@.rá fagyjak. De ő más. Ő férfi. Miért ez jut eszembe?:

"Hogy bebizonyítsa szerelmét, megmászta érte a legmagasabb hegyet, átúszta a legmélyebb tengert és átkelt a legnagyobb sivatagon, ám a nő mégis elhagyta őt, mert sohasem volt otthon."
 

Jó, eszem ágában sincs elhagyni. És neki? Mert mi lesz utána? Valószínűleg nem egy szőrösmellű helyi luvnya, de mi van, ha megváltozik. Mi van, ha nem ő jön haza, hanem valaki más, aki már nem balatonparti telket akar gerendaházzal és kisvizslával. És már nem gyereket. És már nem tőlem...

Mondtam, hogy a döntést neki kell meghoznia. Bárhogy is dönt, elfogadom. Mi mást tehetnék?! Ha megpróbálnám visszatartani, akkor az lenne hánytorgatási alap egy egész életen át. Határozott: megy. Én meg - próbálom pozitívan felfogni. Mert még itt van. Hétvégeken. Mert hét közben már felkészítőn. Jó szó. A csajoknak, családoknak, kisgyerekeknek is az. Felkészítő, milyen lesz, amikor Ő, a Kedves, az Apu (és még kinek mi) odakint lesz.

És ez is egy ok, amiért itt vagyok. Hogy amíg ő ott, én is legyek. Valahol...

Szerző: Mary_N  2009.10.25. 17:55 8 komment

Úgy kezdődött, hogy születésnapom volt. Tegnap. Amit persze ebben a korban már nem tanácsos nyilvántartani, amint az majd az alábbiakból is kitűnik - feltehetően.

Nem is számítottam különösebben semmire, hisz az Embör mostanság hétközben felkészítőn, tehát ha itthon van - végre, és mint tegnap is -, ő a fontos. Na meg azért sem, mert előre kaptam az ajándékokat. Két könyvet meg másfél orchideát. (A maradék, és igencsak szükséges fél tőlem származott.) Tehát semmi masnis ajándékdoboz, semmi gyertya, amit el kellene fújni. Bááár... Az Embör azért rebesgetett valamiféle pezsgőt. Gondoltam, majd este. Mer' mink a "Nyócban" azért mégse azzal szokjuk indítani a reggelt.

Tehát először is oszolj! Az Embör lambériázni anyujához, én meg fodrászhoz. Merthát mégiscsak a szülinapom... Vagyis mégiscsak számontartom. Aztán úgy látszik, mások is, mert fodrásszal épp végezvén megcsörrent a telefon, és beköszönt Hosszúnyak. Aki az ittlétemben - mondhatni - a főludas. Övé minden felelősség. :) Tevőlegesen csak annyi történt a részéről, hogy átküldött egy linket. Na, mondok, majd holnap megnézem, most van ezer dolog. És szaladtam is tovább: fogorvoshoz... Ebből is láthatni, hogy nem minden születésnap fenékig tejfel. De ha már szabadságon is vagyok a héten, hát jobb túlesni rajta.

Azután söprés egy házzal odébb, jóanyámhoz. Leboltoltuk amit kellett, és kellőképpen rácsodálkozott a frizurámra, mondván, hogy egész kislányos lettem. Jóanyámnál sosem tudni, mi az, ami dícséret, és mi nem. A korábbi statisztikai adatokat alapul véve nem bizakodtam, de végülis mégiscsak szülinap, tehát pozitív gondolkodás, hát bóknak fogtam fel.

Végül aztán némi bevásárlás, majd a dugón át haza. Végül... mondom én, de ez így, ebben a formában nem egészen... Sőt egyáltalán nem igaz.

Embör még a masszőrnél, hát gyorsan megpakolom a mosógépet, elhelyezek néhány gyertyát, van köztük illatos is. Ha hazaér, biztos ott lesz a háta mögött az a pezsgő.

Hazaért. Fáradt és egészen Medve, ami éppoly tulajdonsága, mint nekem a nyusziság. Pezsgő nem volt mögötte. Sebaj, biztos eldugta a meglepi kedvéért. Viszont éhes, így első a melegszendvics. Készítem, beszélgetünk, a mosógép leáll. Na, mondom, meglátogatom a Hajdút. Teregetési céllal, addig ő ügyeljen a szendvicsekre a sütőben, seperc és jövök.

De előbb mentem. A Hajdú irányába. Úgy félútig. Ott fogadott... Na? Na mi? A pezsgő?? Neeem! Az árvíz. A cunami. A varászszőnyeg. Tudod, az a vízen lebegő fajta.

Atyaúristen! A Hajdú kiöntött! Én meg ilyenkor szentségelek. A saját születésnapomon... Hát épp ez az! Volt már ugyan neki - a Hajdúnak - korábban is ilyen húzása, még 2005-ben vagy kétszer, de hát azóta ő is komolyodott, érett (végül is kb  annyi idős, mint én). Gondoltam, már lenyugodott, és bíztam benne. Na, többé már nem! Most, ahogy így belegondolok, talán csak neki is tegnap volt a születésnapja. És ő se kapott pezsgőt. De még orchideát se előzetesen. Talán ez volt a baj, minden keserűsége forrása, hát elúsztatott.

A program tehát gyertyafényes felmosás. (Illatos gyertya is van!) És a Medvém segít, hát mégse illik, hogy a saját születésnapomon egyedül szárogassam a fürdőszobát. Meg a gardrobot. Meg az előszobát.

És hogy jön ide a nyusziblog? Egyszerűen. Reggel már nem nagyon merek semmibe se belefogni. Hátha kiönt. Hátha szélvihar és tornádó. Ránézek inkább csendben a mélekre, arra is, amit Hosszúnyak küldött, és ami egy blogra mutat. Az jut szembe, ebből olyan nagy baj nem lehet. Bár... Ha a fentieket előjelnek tekintem, talán ennek is beláthatatlan következményei lesznek, mint a számontartott születésnapnak.

Szerző: Mary_N  2009.10.23. 12:54 8 komment